Szerzői reflexiók
kArcaim széljegyzete
Kristályhangon
Negyven éve pendülnek húrjai,
mégis reszket még torkomban a hang,
negyven év szén-dioxidját fújta ki
öt tüdőlebenyem, de valami bennragadt,
és fáj, mintha remete keze
róná lélekvonását garatom barlangfalára
és vár dekódolásra üzenete.
Talán elfojtott sikolyok, paralel életek
fogadott
némaságai, valami pecsét az elszólt
tévedésekre, valami ígéret,
valami kimondatlannak súlya nyom,
nem tudom, miért és meddig hordozom
aspektusaim görgetegeit, mi az,
mit ki kell mondanom,
hogy megtisztulhasson barlangrendszerem
szívtől a mennyekig.
Mert eltorlaszolja bennem az Eget,
pedig Hozzá fordulok, hogy legyek
bátor, erős, belső küzdelemre kész,
hitem a helyes irányba vezet:
a virágzó életfa teteje a cél.
Őt szólítom hangtalan szavakkal,
léghajó sorokat felhajtó sóhaj invokációm,
a ki(s)írt fájdalom betűkönnycseppjét
Nap issza kioldva testemből bánatgyökerét.
Kikiabálnám, hogy meghallja minden szív:
ez csak átmenet, súg a
korszellem, az újba átvezet,
ha kész vagy tisztulni, elengedni létezéseid
sűrű és sziszifusz terheit,
hogy felszabadítsd és megválthasd magad.
Ő csak az utat mutatta, helyetted
nem teheti meg, de elmondja, hogyan
emelkedj az éteri fény felé. Őt kell követned.
Itt van az új, lehorgonyzott Ég,
társteremtő vagy, hogy Fénykertekben élj,
légy bolygód gondnoka, emlékezz eredetedre!
Hited kitart, míg átalakulsz és birkózol
a változással? Ez vizsgája érettségednek,
a jutalmad plazmikus letforma
aktivált fénytestben.
A mellkasom gátak nélkül
szív-ja a Fényt, Ősforrást lélegzem,
nyílt barlangom csillagcsarnok,
kristályhangon innen árad megtestesült
szeretetem kvantummezeje.
