Magunkban a válasz

A realitás megcáfolhatná a vélekedést,
mely nem statisztika, hipotézis csupán:
nincs kritikus tömeg, sok a bólogató.
Félálomban nem kötekedik az elfogadás,
a kikelő kérdések ponttá taposott ignorációk
a jóváhagyás mezején,
hol még a nap sem le-, hanem belenyugszik,
s az engedelmesség pongyolás megalkuvás,
itt-ott feszít, de a felszínes komfortosabb,
mint a mélyreható kételkedés.
Ha az értelem síkjából mégis kitüremkedik
néhány gondolat, és (vélt)tény-testét
kérdőjel-mezbe öltené (persze csak óvatos
feltevésekbe, hisz a megkérdőjelezést
a szocializáció az elméből kinevelte),
a nemes ellen-vetés végre megfogan:
köszönöm a választ, bár páratlanul tálalt,
nem kérek belőle, nem ízlenek az instant
és készen kapott "tények". Újraültettem
magamban a kérdést, már sarjad a cáfolat,
megérlelem, ami valóban támogat,
mert isteni eredet, nem pedig megvett
tudósok szájából kötve se hiszem felelet.
Nem tántoríthat el érdekrögökbe ütközés,
sem a fáma temperamentuma. Kérdésem kihajt,
és a csendben választ is terem,
az abszolút igazság éteri hőjén tűzbetűkkel írva
őrzik zsendülő tizenkét eres hélixlevelek.

Amikor már egyre tisztábban halljuk a belső hangunk és merünk is támaszkodni rá, élesebben kirajzolódik a környezetünkben ennek az ellentéte. Amikor tömegek hisznek el valamit a legcsekélyebb megkérdőjelezés nélkül, elbizonytalanodhatunk, ha a mi megérzésünk mást sugall. Már egészen kisgyermekkorban elkezdődik a folyamat, amit a szülő mond, az úgy van. Iskoláskorra egész jól megalapozódik a mindenre bólogatás jelensége. Tényként hiszünk el mindent, amit tanítanak a tankönyveink. Mernénk is ellenszegülni! Elvesznek így a saját gondolataink, készen kapott tényeket fogadunk el. Felnőttkorra aztán tökéletesen kiműveljük magunkban a kiváló bólogatót, aki vagy alszik, vagy fejet hajt. Az ébredezőket az egyre erősödő belső hang alaposan összezavarja. Már nem tudja, mit higgyen el és mit ne, vagy elbizonytalanodik, és nem mer az intuíciójára hallgatni, vagy átesik a ló másik oldalára, és megrögzött szkeptikus lesz.

Egy idő után már bátran hagyatkozunk a megérzéseinkre, mert az élet visszaigazolja azokat. Onnantól minden választ magunkban keresünk, hisz a magban minden benne van. Aktivált DNS-szálaink kódkészletében mindent megtalálhatunk, hozzáférhetünk a kozmikus könyvtárhoz. De addig is ott a sejt-elem, mely a szívtérből szól, egy halk suttogás, egy zsigeri rezdülés, mely az igazat mondja. Kérdés: merünk-e hallgatni rá?