Neve(d)lés

Mit tehet egy szülő, ha tízéves csemetéje gyökeret vert az asztal alatt és tudvalevőleg nem bújócskásat játszik, hanem szeretne láthatatlanná válni az egyre morcosabb szülői tekintetek előtt? Szóval mit tehet ilyenkor a szülő? A legfontosabb, hogy együttérez gyermekével azáltal, hogy belehelyezkedik annak nézőpontjába. Megérti és átérzi nehézségeit, ellenállását. De csak miután levetkőzte a szülői szerepkörrel járó kontrolláló hajlamát, valamint ennek kudarcából fakadó tehetetlenségét a velejáró valamennyi frusztrációval együtt, és szülőből gyermekké válik, hogy aztán felnőtt módjára reagálhasson. Elképzelni könnyebb, mint megtenni. Tízévnyi gyakorlás után akár sikerrel is járhat, egyszer-egysz

Ennyi év után már nem nehéz felismernie, hogy drága gyermeke most nem azért vonult önkéntes száműzetésbe az ebédlőasztal alá, mert rossz fát tett a tűzre. Ő a könyveit szeretné tűzre vetni, élvezettel nézné, ahogy a lángnyelvek lassan magukévá teszik a matekfüzet számsorait. A szöveges feladatok sercegése vidám dallam volna a füleinek. Izgatottan nézné, ahogy felszisszennek a környezetkönyv tóparti állatai, igaz, a békák és a gázlómadarak jobban szeretik a vizet, de ezúttal nem könyörülne rajtuk. Végignézné, ahogy kiszáradt, fekete tóba halnak a halak, a kihűlt pernyéket majd kedvére morzsolgatja mint gyümölcsét a jól végzett munkának.

– Bence, már egy órája lapítasz az asztal alatt! Mikor óhajtasz végre tanulni? – A türelmetlenséggel átitatott anyai hang úgy zökkenti ki az álmodozót, mint békát a gólyakelepelés. – Hát miért nem érti meg, hogy soha? Sokkal jobb dolga volna ennél. Csaknem nyolc órát lehúzott az iskolában, miért kellene még a nap hátralevő részét is könyvek társaságában töltenie? Inkább itt dekkol estig és képzeletben megsemmisíti valamennyi tanszerét. Hétfőn az iskolában hagyta az összes tankönyvet, de csak félig vált be a terve, apa így is kikérdezte angolból. – Bence, válaszolnál végre? Mit kell még tanulnod? A házi feladatokat megoldottad?

A némaság burka lehetne láthatatlanná tévő köpönyeg is. Miért nem hagyják már békén? Tudja is ő, mit kell tanulni! Nem írta fel, és amúgy sincs hozzá kedve. Bezzeg most csendben vannak az öccsei, pedig jól jönne, ha magukra vonnák anyáék figyelmét egy kis összekapással. Addig kiosonna az asztal alól, hogy biztosabb rejtekhelyet keressen. Még pár perc és elfogy anya türelme, kiabálni kezd, aztán jön a fenyegetőzés. Vagy még rosszabb. Apa kirángatja az asztal alól, az ő karmai közül pedig nem menekülhet. Legutóbb sem sikerült, ráadásul hadakozás közben apa megkarmolta, még most sem gyógyult be a helye. Végül is szerencséje volt, megúszta pofon nélkül. Azt a kis legyintést a könyvvel meg fel se vette. Óh, de szívesen kitépkedné az összes lapját!

– Bence, utoljára szólok! Gyere tanulni! – Na tessék, kezdődik a fenyegetőzés. Mindjárt az következik, hogy "így nem marad időd játszani", aztán: "nem lesz telefon", majd: "egy hét csokimegvonás". "Tudod, magaddal szúrsz ki." Lehet, de mit tegyen, ha minden porcikája ellenáll, a hangja elment, a teste lemerevedett? Nem kell neki csoki, hányingere van a tanulás gondolatától is! Csak ne piszkálnák, ellenne ő itt csendben az asztal alatt.

– Bence, kisfiam! Gyere elő, segítek, csak mutasd, mi a feladat! – Ezzel egyszer már behúzta anya a csőbe. Méghogy segít. Segít elővenni a könyvet, aztán mégis tőle várja a megoldást. Ha megoldaná helyette, még elő is jönne. De környezetre és angolra tanulni kell. Ott a szolfézs is. Gabi néni holnap leordítja a fejét, ha nem tudja a dalt szolmizálni. Hogy ő mennyire utálja… az egészet.

– Bence, ne kelljen még egyszer szólnom! – Anya hangja cseppet sem kedves. Ez az a pont, ahol az éppen aktuális hangulatától függően vagy a főzőkanalat hozza, mutatva, hogy nem lesz rest rendeltetésétől eltérően használni, vagy idegesen kiszórja a könyveit a táskából nem éppen bársonyos hangeffektusok kíséretében. Ő nem fél, tudja, hogy anya csak tehetetlenségében folyamodik ilyen eszközökhöz, de nem bántaná. Bár előfordult, hogy annyira sikerült felidegesítenie, hogy a maflást csak azért úszta meg, mert gyorsabb volt.

– Jól van, Bence, nem szólok többet! Elmész holnap tanulás nélkül. Próbáld ki, milyen érzés, amikor a tanító néni felszólít, és te nem tudod a választ. A többiek talán ki is nevetnek, és te nem bújhatsz az asztal alá. Az egyes nem mutat szépen a tájékoztató füzetben, és nehéz lesz kijavítani. Az is lehet, szívesen osztályt ismételnél. Ha valóban ezt szeretnéd, akkor maradj csak ott az asztal alatt, se játék, se tanulás és mindjárt itt a lefekvés ideje.

– Hát jó, beadja a derekát. Mégsem hagyhatja, hogy kinevessék! És lebukni se szeretne. Gabi néni kiabálásától pedig kirázza a hideg. Akkor inkább összeszedi magát. De anya nehogy azt higgye, hogy ő nyert. Majd szépen itt, az asztal alatt megírja a matekházit.

És egy kéz csendben elindul az asztal alól, hogy megkeresse a tolltartót és a matekcuccokat. Hol is vannak? Ekkor valaki ott fenn megsimítja a kóbor praclit és beleteszi a füzetet. Gyorsan visszahúzza, neki nem kell a segítség, anya hiába próbálkozik. Durcás arca azonban szembetalálja magát egy megértő, szeretetteli tekintettel. Ha ő nem bújt elő, hát anya költözött le hozzá egy zseblámpával. Egész mulatságos így házit írni. És anya nem csapta be, tényleg segít. Elmagyarázza, amit nem ért. Örül, hogy nem kiabál, és büntit se kap a bújócskáért. Holnap is bevetné ezt a módszert, de inkább nem keseríti el anyát. Olyan jó fej! Még egy kocka csokit is hozott, hogy könnyebben menjen a tanulás.

Anya elégedetten mosolyog, érzi, hogy büszke rá, és talán magára is, amiért sikerült újra gyerekké válnia úgy, hogy közben érett felnőtt módjára, szeretettel oldhassa meg ezt a kihívást.