Szívkohó

Amikor a hit homokszemcséit
a lélektűz kétségálló üveggé égeti,
és bizonyossággá testesül a bizakodás,
a jelen szilárddá formálja jövőképeit,
álmaiból nem válik üvegszilánk,
se hamvadó reménypernye a szív kohójában.
A szén rajzolta kép hamuvá ég.
Ha az alkotó(elem) kristályosodik,
belülről vezet, de nem tűr megvezetést.

Játszmázás helyett a lélek játszani szeretne,
az alárendelést mellérendelésre váltani,
erre biztatja emlékezete. Már meglelte
belépőjét a kvantumkönyvtárba, plasztikra,
chipekre – köszöni – semmi szüksége.
Nem kell tudomány koholta szupererő, se a kütyüi.
A technológia (magának) lelket fejlesszen.
A legnagyobb erőt nem a hatalom szüli,
lélek tüze edzi és elvehetetlen.

A transzhumanizmus előszobájában nem árt tisztában lennünk azzal, kik is vagyunk valójában, hogy jól döntsünk: a tudomány által generált szuperképességű biorobotokká válunk, vagy felébresztve szunnyadó képességeinket, visszatalálunk önmagunk legmagasabb forrásához és visszaszerezzük kozmikus erőnket. Aki a mesterséges utat választja, szelleme halott lesz, bezárul önmagába, elszakad a kozmikus köldökzsinór. A szupererővel járó hatalom profitnak alárendelt világával ér-e annyit, hogy elveszítsük valódi önmagunk, az isteni szikrát, mely a szív kohójában lángra lobbanva nagyobb csodákra képes?