Tízperc

Novella

Csenddé lényegült szabadságzsivaj. Így definiálom azt az önfeledt zsibongást, idegnyugtató alapzöngét, amelyet a vízbe csobbanó sikongásnak, a kócos fűz suhogásának és a parti kövek karjaiba lökött hullámok locsogásának az összjátéka eredményez. Mindezt megfűszerezi egy jellegzetes, monoton morajlássá vegyülő humán csevegés. Az effektus neve: Balaton-fíling. Magamba szívom, majd besűrítem, mint egy koncentrátumot, hogy emlékekkel hígítva kitartson egy évig. A beosztás nem mindig sikerül, főként, ha az egy évből kettő lesz. De most végre itt vagyok és élvezem az újratöltődést.

Állandó gyerekcivakodáshoz szokott fülemnek ez maga a tökéletes meditációs zene. Végre elnyújtózva hallgathatom, szélesre állítva az észlelési fókuszt, hogy minden pillanatát elcsíphessem. Tökéletes konzerválásra törekszem, hogy a disszonáns napokon friss állapotban vehessem elő. A folyamatba csak néha rondít bele néhány kiéhezett darázs, vagy a szomszéd nyugágyon heverésző embertárs hőbörgése, miszerint az árak egy év alatt a duplájára emelkedtek. De ezek kizárható impressziók, végre itt fekszem ismét a kétéves, gyereknyúzott napozómon és tüdőm legalsóbb zugaiba szippantom a halszagú víz, a fokhagymás lángos és naptej illatkavalkádját. Orrom csalhatatlanul kiszűri, a közelben egy hekk végzi be éppen utóéletét egy kovászos uborka társaságában.

Mennyire hiányzott már ez a semmittevés, ez a naplopás, egészen elszoktam tőle. Elmém még nem váltott sávszélességet, és pillanatokra visszacsúszik a bekentem-e a gyerekeket, a mikor is kellene megszoptatnom a picit és a hoztam-e elég pelenkát gondolathosszra. De néhány perc erejéig már sikerül parkolópályára küldenem a hasonszőrű kérdéseket és monológokat. Ezt négygyermekes anyaként sikernek könyvelem el. Ahogy azt is, hogy illúziók nélkül belevágtunk két év kihagyás után a nyaralásba. Akarom mondani, a háromnapos helyváltoztatásba. Igaz, hogy két hétig pakoltam – hosszú listákat pipálva –, mire is lesz szükségünk, de ez a három nap maga lesz az önfeledt kikapcsolódás és szórakozás. Ha nekünk nem is, a gyerekeknek minden bizonnyal.

Otthon hagytam azokat az elvárásokat, hogy majd olvasgatok és napozok a parton. Az, hogy már nyolcadik perce élvezem a balatoni hangulatot, fél siker. Persze ez csak nagyszerű(en leharcolt) páromnak köszönhető, aki elvitte a fiúkat a közeli játszótérre. Így hát kihasználom a gyerekek élményekre szabaduló buzgalmát és apjuk helytállását a homokozó és a hinta között. Nemsokára úgyis rajtam a sor, az osztódásban mindenképp. Az egyéves mindjárt éhes lesz, a hároméves megunja a homokozást és hintázni szeretne, a hatéves a mászókán egyensúlyozna, a nyolcéves pedig már a vízbe menne. Addig még van néhány percem kiélvezni a csendet, és azt, hogy nem a vasalódeszka fölött görnyedek, hanem egy nyugágyon fekve vasalja simára idegszálaimat a 35 fokos levegő.

– Mi ez a gusztustalan felvágott a szendvicsben? – szakítja meg gondolatmenetemet "hátsó szomszédom" felhorkanása. – Megmondtam, hogy ne ilyet pakolj! – Miért nem készítetted el te? Ha nem tetszik, vegyél magadnak valamit, engem meg hagyj békén! – vág vissza egy női hang. – Muszáj itt is mindenbe belekötnöd? – Próbálom elterelni hallójárataimat a negyvenesnek saccolt pár civódásáról. Szívesen megkérném őket, hogy legalább nyilvános terepen függesszék fel a piszkálódást. Talán csak hobbiveszekedők, és elemi szükségletükké vált a másik szurkálása. Vagy csak mutálódott a szeretetnyelvük az évek alatt, és így fejezik ki egymás iránti belső (v)érzéseiket: – Drágám, annyira szeretlek, szenvedélyesen belefojtanálak egy kanál Balatonba. – Szinte hallom a bókot. – Végtelenül hálás vagyok, hogy szavaid tőrként a szívemig hatolnak, megforgatnád még egy kicsit? Úgy lesz az igazi!

Megkockáztatom, hogy gyerektelenek, és talán unalmas lenne az életük marakodás nélkül. Én már csak tudom, a gyerekek a legjobb figyelemvadászok, profin kilesik a gondolathézagokat, amikor az elme ejtőzhetne egy kicsit, és a legváratlanabb pillanatokban lovagolják meg a figyelmedet. Esélyed sincs elterelő hadműveletre, és nemek közötti huzavonára. Ha az apjukkal szeretnél véleményt cserélni, vagy megosztani néhány gondolatot, gondoskodnak róla, hogy a második szónál elfelejtsd, mit is akartál mondani. Ilyenkor jön, hogy "anya, pisilnem kell", vagy... – Anya, éhes vagyok! Mikor eszünk? – Nyolcéves fiam lép oda hozzám, beletrafálva gondolatmenetem folyásirányába. Mondja azt bárki is, hogy a gondolatoknak nincs teremtő ereje! Ki se kell mondanom, máris teljesül. – Ja, és Apa üzeni, Marcit tisztába kellene tenni! – teszi hozzá, miközben könyékig merül a jégakkuk között a hűtőtáskában.

És már jön is a következő becsapódás, vagyis inkább homokvihar. – Kaphatok fagyit? –Hároméves csemetém talpig homokban vetődik az ölembe. Sebaj, imádom a homok sercegését naptej áztatta bőrömön, pár faktort még rálapátol a hatásfokra. – Szívem, hol a pelenka? Valakinek tele a bugyra! – jegyzi meg legkisebb csemetémet lóbálva hősöm, aki szintén megérkezett a "hosszúra nyúlt" játszótéri buliból. – Apák gyöngye! Köszönöm neked, hogy lehetővé tetted ezt a maratoni naplopást, tagjaim már elgémberedtek a sok fekvéstől! – jönnének a nyelvemre a szavak, persze csak évődve. – Hiszen erre a tíz percre vártam egész évben! – mondanám – ihletet kapva "szomszédéktól" –, de gondolataimnak hátraarcot mutatok. Hálás lehetek ezért a tíz percért, amit elnyújtózva élvezhettem szabadságillatú páholyomban. Különben is, még előttünk áll szinte az egész nyaralás, pontosan kettő egész öt tized nap, ha a hazautat nem számolom bele. Tíz percbe talán belefér egy rapidkonzerválás. Sokszor tíz perc alatt pedig kielégítően bespájzolhatok koncentrált élményekből. És kettő egész öt tized napba sok ilyen tízperc belefér. De a hiányérzet valamiért nem hagy nyugodni.

– Hol van Domi? – villan át gondolataimon. A létszámolvasás bizony elmaradt, és hatéves fiam nem került vissza a látóterembe. Ijedten nézem a partot, talán belement a vízbe? Mi van, ha baja esik, én meg a tízperceimmel vagyok elfoglalva – korholom magam és már rohanok is megkeresni. – Hol hagytad Domit? – kérdezem kétségbeesetten gyermekeim apját. – Nem akart leszállni a csúszdáról – jön a rezzenéstelen válasz egy csipetnyi "miért aggódsz annyira" hangsúllyal – pár méternyi távolságból talán idetalál, ha megunta.

Elnézek a játszótér felé, de Domi nincs a csúszdán. Tudtam, hogy nem jó ötlet négy gyerekkel nyaralni, szinte éreztem, hogy baj történik – pörögnek agyamban az önigazoló monológok, és mint az eszelős, rohanok a part felé. Biztos a vízbe ment. Hét évvel ezelőtt – akkor még járni nem tudó – bátyja ugyanitt tűnt el a szemem elől. Szerencsére négykézláb nem jutott messzire. – Domi! – kiáltom, messzire elűzve a frissen koncentrált Balaton-effektust a fülemből. A vízben akkora a tömeg, lassan egy heringet se lehetne belepottyantani. Néhányan – akár a repülőhalak – szökellnek a víz alól, majd ismét alábuknak. Pár perce még élveztem a látványt és a vidám lubickolás hangjait, most kifejezetten fojtogatónak tűnik ez a gondtalanság.

– Anya! – hallom hirtelen az ismerős hangot a hátam mögül. Visszanézek, "elveszett" fiam integet a csúszda tetejéről. Megkönnyebbülve rohanok a játszótérre. Homlokomról kövér verejtékcseppek indulnak, felszántva a naptej és a homok sárgásbarna elegyét bőrömön. Talán az anyákba kódolt aggódás miatt, de lehet, csak a hőség az oka. Kézen fogva sétálunk vissza nyugágyamhoz, melyet az elmúlt percekben birtokba vett a család többi tagja. Apa éppen Marcit igyekszik vízszintesben tartani, hogy rávarázsolhassa a pelenkát, a többiek pedig melléjük kuporodva majszolják a reggel kapkodva elkészített szendvicseket.

Nem bánom, hogy nekem már csak a földön jut hely. Miközben helyet foglalok a leterített fürdőlepedőn, mosolyogva állapítom meg, közös élményeinket nem cserélném el a világ összes tízpercéért sem.