Tűnődés

Nem tudok másra gondolni,
a tű fokán átjutni
hogyan lehet?
Nézem a holdfaló ében eget,
sötétség zabálja a testeket,
rettegve átbukni, zuhanni
szűkre mért szívekkel
csak a mélybe lehet.
Én nem oda tartok,
a fény felé megyek,
hanyatlás kizárva
és vele más eshetőség.
Inkább szárnyat növesztek,
rímeket, rémeket
magamból ki- és lefaragok,
táguló szívemen kívül
egyebet nem adhatok,
hisz semmi sem az enyém.
Tűnődöm: s ha fordítva van?
Holdsarló metsz éjszövetbe,
ívében – a sötétet leeresztve –
forrásként tör fel a világosság.
Eltűnök a fotonárban,
önátadón, egyként, mással
összefogva, egy kvantummal
gazdagítva fénytemplomát.

Szeretek tűnődni, mert ilyenkor eltűnhetek a képzelet világában. A tű foka számomra a magasabb Énemmel, Tudatommal való újraegyesülést jelenti, az egység felé vezető kapu. Ezen átlépve tisztán láthatok, megszűnik a hasadtság, a jó és rossz harca. Ez az a szűk kapu, a keskeny ösvényen, ahova csak az anyagi világ ajándékait hátrahagyva érkezhetünk, elengedve minden ragaszkodásunkat. De a zsebeink hiába üresek már, szűkre mért szívvel, hiedelmeink, elmeprogramjaink csomagjaival sem juthatunk át. Olykor a sötétség árnya eltakarja az átjárót, bukdácsolunk, rettegve zuhanunk saját mélységeinkbe, reménykedve várjuk a fény felvillanását, hogy lássuk az utat. Lassan megértjük, minden elesés értünk van, minden zuhanással kizuhan belőlünk is valami, ami nem tartozott hozzánk. Olykor a sötétség lehet a szövetségesünk, szem előtt tartva az irányt: utunk a fény, a megvilágosodás felé vezet, hogy világosan lássunk, hogy megélhessük azt, amit még csak sejtünk, az EGY misztériumát.