Verseim

Revolúció

Változásra cseréltem a fejlődést –
ez nem szemantikai módosítás,
és nem is korlátozódik a nyelvre,
hanem evolúciós újraértelmezés;
talán kifejezőbb a teljes átalakulás,
az ember mint faj tekintetében –
belátásom új érából merített
javaslata szerint,
és mert az önmagát beteljesíteni
képtelen fejlődés miatt elvárásaim
vigasztalhatatlanul zokogtak.
Így hát vízre bocsátottam
nyüszítő ragaszkodásom kíséretében,
szememmel tartva mózeskosarát,
míg ponttá nem vált magas
esésű mondatfolyamok végein.
Maradt hát a változás, s miután eredeti
emlékekkel renoválta istenképemet,
azt ígérte, lelkemmel karöltve
elérhetem az emberfelettit.
A jelzőkkel fizettem érte.
Tudom, a jó és rossz után elkéri
majd a névmásokat, aztán az igéket.
De én nélkül már nem érzem
se kifosztva, se szegénynek,
se becsapva magam. Sőt, a Tudat(om)
magamon kívüli eksztázisban
leszámol még a számnevekkel is,
csak hogy teljesen az Eggyé váljon.

Mag(am) a csendben
"Zöngék a zörejek közt"
(Karinthy Frigyes)

Szabadulnék szennyétől a zajnak,
csábító a csillagközi csend.
A föld közelét lény-eges, ihlet-
adó sugallat alig éri el,

mert visszaverik a disszonáns,
létkörrontó hanghulladékok.
Istenem, ki hanggal alkottál
mit szólsz inverz képmásodéhoz?

Csak fokoztuk a bábeli zavart,
már egy nyelven se értjük meg egymást,
szóval sebzünk, hanggal pusztítunk,
hol(t) a szándék, hogy hasonlítsunk rád?

Verseimbe hímeztem neved,
most suttogok, de kiabáltam is.
Már csak mag(am) lennék a csendben,
hisz mi méltó hozzád, csendből csírázik.

Membránhídként magosodjon hangom,
zöngékből, hogy elérjen imám,
melyben magnetikus minden mondat,
zengő hanga, vonzó csendvirág.

Karácsonyi mantra

Ne zsigerzsenírozó idegződések
szokásvezérelt bábja,
ajándék legyél!
Mint a szeretet puha pántjával
átkötött mind-egy életed.
Hisz tudod, lélekszakadva
kétségbe esik az adventi várakozás.
Sistergő retinapecsét
a fényáras forgatag szemfényvesztése,
egót perzsel, gálánsan
emészt fel a karácsonyi láz.
Inkább szoktasd a szemed
a díszletek mögötti
magsötétséghez, hogy láss.
Ajándékért melyik sorba állsz,
jól fontold meg!
Emitt szirupos érzékkábulat vonz,
de a tipródás kínzó, idegbe csíp,
amott nincs nagy tolongás,
szférák zenélnek, s a jelenlét
csillagokat szór,
melytől szikrát kap a szív,
de nem emészt, hanem rég
elfedett emlékajtót nyit.
Ekkor az idegpályákon
egy váltó átkattan,
s mintha csillió csengettyű
csilingelné a hallójáratban:
Ajándék legyél!
Az ajándék te magad legyél!
Önmagadat add!

Áramlás

Rövidül napjaim fesztávolsága.
Intenzív megéléseim még
áthidalnak két karmazsin eget,
aztán térfelet nyer inaktivitásom,
amikor a háttér csillagpöttyözött, ébenfekete.
Már hiába merítek a mélység intervallumából,
kiszakad tudathálóm, mire a határhoz ér.
Ha sikerül is felfognom valamit az álmokon túl,
elriasztja az ébredő csendtelenség.
Marad hát a nyüzsgő lármavilág
ezerszín kaleidoszkópos tükörtere,
ahol a fény vakító, vagy éppen feltáró világosság,
ahol jönnek szembe kedves és kedvetlen emberek,
terméketlen és termékeny idők,
s ahol belátom, semmi sem fehér-fekete,
se ében vagy karmazsin,
ahol millió impulzus vibrál,
s már nincs ragaszkodás, se ellenállás bennem,
megengedem, magamon átengedem mind.
Magával ragad az áramló, színes világ,
mely már nem is velem, hanem bennem örvénylik.
De megállítom, ha az ég a palettáról karmazsint márt:
lepárlok néhány szót, s a mind-Egybe cseppentem
privát esszenciáim.

Kilátás ódai magasból

(Hommage á József Attila)  

itt ülök csillámló sziklafalon
ahol téridő hajol
a távol' előtt
bejártam az irodalom
felkapott magaslatait
rajongtam
újsütetű ormokon
hagytam csalódásaim

ide visszahúz a lelkem
itt megszólít, marasztal
itt ragyog még valami
amit máshol is keresek
s nem fénymázas, talmi kincs
a szavak itt hiátust töltenek
se idő- se térköze nincs
a kereső-, emelkedő-vágynak
pedig megtölti szívem is
az itt hagyott elérhetetlenség
metsző fájdalmával

merengek hegyei sörényén
szemsugár kócolja rímfürtjeit
éppen kilencven évnyi a távol'
ám hangja él, körbeér
az örökzöld lemezen
ódája zeng, a (fel)tűnő
intervallum elvarázsol

itt ülök csillámló sziklafalon
párja nem szökik a szembe
párhuzamot sem kínál fel a most
a jelen felszíne(s) lejtős:
csúcsnak kiáltott meredélyek
ereszkedők, sivár vonulatok
ahol (k)árokba csúszik a mérték
ha látná, örülne?
utol nem érték
ahogy ő sem a kedvest
de szavai sziklává alvadtak
hogy tanúskodjanak
kitöltve minden lényeget
és a távolságot; magasságait
a jelen méri, s talán a jövő éri el

itt ülök csillámló sziklafalon
alattam fénytelen völgykatlan
nem siratom
ami lehetne, de nincs
ami van, széthull darabokra
addig itt maradok –
hogy őrizzen
hogy őrizzem –
a sziklába kapaszkodva

[talán csak elvakít csillogása
csalfa a görbülő szemtükör
(f)élénk gyémántok lapulnak valójában
elfedő, fénytelen, koholt (f)ércek közt]

Átszellemülés

lélekköntösöm
testembe tűröm
vagyok az átszellemülés
kvantumviolák
hullámspektrumát
átfogó fénycsokor füzér

meridiánok
égi liánok
a forrás infúziói
emlékeztetnek
honnan eredek
angyali dimenzió hív

mindent fényhúrral
hangolt lét ural
polifon dal-a teremtő
skalárhullámok
anyagvarázsló
hang árja a szer elemből

déenesspirált
öröm strukturál
a való magomból fakad
tükörvilágon
élénk színt játszom
az összes csillagárnyalat

irizál bennem
minden egy cseppben –
egy szikra a teljes(s)égből
energiatér
Merkaba-szekér
emel fel és Ő elém jön

lélekköntösöm
csillagfénytükör
sugárzó Forrás-szeretet
hálakristályok
fénytestellátó
érkörén Őt közvetítem

Mentes

Ide süss már, édes!
Mi sült ki, ez rétes
vagy feltekert zsírpapír?
Túl vékonyra nyújtottam
tán laminált szirmait
a leveles tésztának?
Sebaj, bekapni könnyebb lesz
és lenyelni a konzekvenciákat.
A szerelmeslevél? Ne félj,
nem adtam azt még fel!
A modern lekvároson úgy tűnik,
mellék-íz a bélyeg.
Ha a gyümölcshíjas élmény
szétrobban a szádban,
vehetsz be pirulát
krónikus tartalomhiányra
egy szörpintésnyi festett,
aszpartámos lével,
csak ne szívd a mellre,
mert gyümölcsösnek vélted.
A szörp sem panaszkodik,
pedig csak a címke látott málnát.
Ez van. Ma a mindenmentes
viszi el (eszed is) a pálmát,
értékfoszlós kalácsot
pálmazsíros fánkkal,
májad inthet búcsút majd
a biodiverzitásnak.
Már a retró sem az igazi,
de kész a helyettese,
a lelkeden száradhat
a fűrészporos zsemle,
beválhat még prézlinek
az állatmentes húshoz
vagy a sáskakrokettekhez,
ha éppen fehérjére gyúrsz most.
Ez ma az ínyencség,
nem a háztáji portéka,
én akkor sem veszem be,
esze-mentesen trendi diéta.
Úgy nevezem inkább:
jelenkori alternatív szégyen,
de a szív és tudat erejével
kisüthetünk ebből is
valami valóban értékest.

Teremtő impulzus

Nem írni nehéz.
Fáj ez a terméketlen csend,
az űr súlya a vállon.
Míg szótlanságom
tajtékzó habjait visszanyelem,
kortyonként tisztul ki a kép:
csillagszikrák pattognak
megrögösödött tudatréteken.
Hiába szomjazom,
nem ér el a fény,
elnyelik a párhuzamos
univerzumok.
Parlagon maradtam,
alkotás nélkül elveszek,
nem tudom, ki vagyok.

Nem írni nehéz.
A semmivel várandós a csend,
de a semmi-sejtekbe
szikrányi mindenség simul.
Már érzem a lüktetést,
újraélesztettem a lassuló,
szaporátlan isteni im-pulzust,
hogy visszavegyem örökségemet,
a Teremtő gyermekeként
nem lehetek méltatlan, se árva,
alkotni születtem,
gyönyörködni teremtésemben,
hogy megtestesülhessen
mennyei országa.
De megbicsaklik bennem még a szó,
sután ejti ki magából a száj,
a tökéletlen gyümölcs elenyész
a földön, vagy lehet, még a fán.

Nem írni jó lehet.
A hetedik napon
megpihen a kéz.
Végigsimítom betűim,
ami életképtelen,
papírkoporsójában
utolsó útjára kész.
Nem írni jó lehet,
ha a teremtés végül
nem temetésbe fut.
Egy alkotó sem kívánhatja,
hogy teremtménye vesszen.
Minden, ami tökéletlen,
rendre a porba hull?

A választ most már sejtem,
szikrázik minden sejtben
az emlékezés:
nincsen tökéletlen
a teremtésben,
csak fejlődő, alakuló,
éretlen még.
Minden teljes egész,
hogyha annak látom,
a teremtő szemével,
ahogy Ő, az Első Alkotó néz:
formáló, felemelő,
nem ítélő szeretettel,
minden napon.

Mit mondjak fiamnak?

Mit mondjak fiamnak, ha a látszatvilág
áltatja, kütyükkel kábítja, és csalárd vágyakat kelt
mihaszna, hamisan csillogó javai iránt?
Tudom, az emberi mérce torz szüleménye manipulált
korhalmazokban levegőnek nézve megvet, kiutál, alacsonyít.
S ő belekóstolt már, a dac miként szeparál, ha nem igazodik.
Hogyan ébresszem rá: sohasem az számít,
ami a felszínen látszik, ki és mit állít és birtokol?
Hogy hány rajongót ámít filteres fotókkal,
délibáb mesével a facebookon, youtube-on, tiktokon.
Hogyan éreztessem: házunk táján figyelemből talán,
de szeretetből az arány sohasem negyed,
és máshol sem érdemre megy? Mit tegyek, hogy értse:
ami igazán érték, nem árulják weben, nem hozza futár,
és a hovaszületés sem balhúzás vagy sorskegyelem?
Hogyan győzhetném meg, hogy a holnemvolt holmi nem
egy büntetés? Lássa azt is szívével, amit nem láthat a szem
és nem foghat a kéz. Hogy a kedvesség, a jószándék
többet ér, mint pár mulandó és virtuálkacat, mellyel
ideig-óráig több és nagyobb lehet. Hogy kérjem: inkább
a nemeslelkűség példája legyen, még ha ki is rekeszt,
s úgy tűnhet, divatjamúlt? Hogy belássa: a jólléthez,
a boldogsághoz nincsen másik, ez az egyetlen út.

Édes sav-Anyu

Esti létállapotom akár az aszalt szilva.
Egy gondolatot még kipréselek,
aztán entert nyomok. Lendületem leszívva.
Lekvárnak még elmennék, de minek a töltelék,
ha nem kell tányérra csapni, megspórolom a mozdulatot,
jó a szájba-palacsinta is, a pocakokban majd megszámolom,
megvolt-e a napi negyven, fő per tíz.
Estére tudni kell zsugorodni,
megőrizve a zamatokat, aztán vákuumba zacskózódni,
legfeljebb frissen kibontott mazsola leszek holnap.
És folytatódhat a műveletsor, vagy inkább újrakezdődik,
odaadom magam megint, magom, akarom mondani.
Az élet egyszerű, ami nem kell, tessék kiköpni.
Kivárom sorom, mint a rántotthúshalom a forró jakuzzit,
hangom beragadt magnó: azt a bizonyost illene lehúzni.
Persze értékelem én, de talán lehetne sokkal jobban,
hogy ikszek helyett ipszilonokat kaptam.
Még szerencse, hogy esténként már leáll a futószalag,
és én a tartósítóban végre kifújhatom magam.
Másnap minőségellenőrzés lesz megint, aszalóim
kíméletlenül letesztelik, aromazáró volt-e a tasak.
A sav-Anyut nem szeretik.

Hang-ár

Szándékot terelget a szeplőtlen papír,
megnyílik, pontok nőnek dimenziókká,
s teret adnak - magasságokat és mélységeket -,
míg alázatra int a rétegekbe préselt szűzi tisztaság:
megdicsőült fa-lét esszenciák pulzálnak benne.
Sorsa lehetne magasztos, tejútfehér hangár,
ám végzete a kéz hatalma, megközelítés és választás:
jelkép-nyoszolya lesz vagy koporsó, pusztulót őriz,
vagy szakrális tartalmat, melyet az isteni rend diktál.
Terében megremeg a toll, küszöbén rosta,
a szavak meghajolnak, hogy méltók legyenek.
A papírral eggyé válva lemorzsolódnak a sallangok,
hamis szólamok, értékek érvényesülnek érdekek helyett.
A pávavágy kihuny, levedlik a földön csúszó cél,
bebábozódik a ragaszkodás, s míg (fenn)költ a küldetés,
múzsák szövögetik a megszülető lélekszövetét
önfeledtté, szikrázóan tejútporossá.
A kéz sorsa az elengedés, alkot és útra bocsát,
nem ragasztja rá nevét, se érdemét, elégedett,
hisz éli a csodát. Teremthet magasröptűt,
olykor zuhanót, sutát, hangárból messze szárnyalót,
gyógyítót, felrázót, erőt adót, inspiráló mintát.
S nem bánja, ha röpte tiszavirág, ha nem látja,
meddig ér. Hogy szikrát ad, pislákolót,
vagy felvillanyozó villámébredést.
Csak teremt, az er(e)dőből fakadóval és az éterivel,
amely vezeti, vonzza. S a kézből szárny lesz,
amely a dallal együtt őt is a magasba húzza.
A hangár ő, és a hang is,
amely megszületik általa, belőle és benne.
S ő az alkotás és az alkotó is,
a dalában magára ismerő Mind és Egy: Isten.

Jelentőségteljes

Vissza a Feladónak

kÖRök

Versek a Rezdülésekből

Haikuk

Versek a Lélekmozaikból