Verseim

Az emlékezés útján

a csend mögé ha nézek
sarokba szórt vaskos tévedések
térdelnek vezeklő magányban
a múlt elnyűtt molyrágta paplanján az
óhaj már csak feslettszövet-bélés
akár roskatag testből a lélekkilépés

a csend mögötti fojtott hallgatások
pillantás nélkül elnyíló odalett virágok
ernyőtlen estén szúrós záporeső
a pórusokon át egészen a bőraljáig menő

a csend mögé ha nézek
érzem többéltű abszurd szenvedésem
a kéz mely annyiszor az arcomon csattant
nem másoké ébresztő magamtól magamnak

a csend mögé ha nézek
látni vélem kendőzetlen lényem
a falra vetült idomtalan árnyak
s a fény is vagyok mindennek forrása
a villanykörte a por a lámpabúrán
s a koszos kapcsoló a nappali tapétás falán

vagyok a csend és ami mögötte lapul
a megbocsátás: a végleges s a pillanatszagú
a felejtés aki álmodott és a saját álmává lett
de valódi önmagára mindig ráébredhet

Grafitszárny

Megesik, hogy a tartós emelkedettséghez
az égbe gravírozott szándék nem elég.
Így jártam én is,
vagyis zuhantam, ez a repülés
reciprok értéke, nem könnyed
hangulathullámzás, ejtőernyőzés.
Becsapódni nem lehet finoman.

Jól tudom, a lehanyatlás megesik,
forrása a porig sújtó szenvedélyhiány.
Ha nincs utánpótlás-lendület,
erő, ami égben tart,
a föld megrázó ölelése vár.
Mert nem tart fenn se szándék,
se a kötélakarat, ha táltosom,
a lelkesedés radírégen suhan el
tollatlan grafitszárnyakkal.

Így zuhantam ismét, paripámmal
együtt zárt karjába a föld.
Lassan feltápászkodom, de sebzett a csont,
a cél, az álom... minden összetört.
Az újrakezdés receptjét kotorászom
emlékeimből – parazsat lovamnak,
mely hevít és magasba emel –,
hisz itt nem maradhatok,
ahol a létnyomás ennyire magas…

Ki tudja? Talán így növeszt
táltosom grafitból gyémántszárnyakat.

Átmenet

Itt, ahol a fény kristályrácsba dermed,
s matériába sűrűsödik az információ,
ahol végletzubbonyos az érzet,
innen üzenek, innen buggyan ki belőlem a szó,
a Forráshoz visszaúSzó, amely összeköt veled.
Innen szólok hozzád, Lélek, innen kérdezlek:
Mikor tűnnek el a gátak,
és tágulnak a tudathézagok,
hogy kapcsolódjunk és tisztán lássak?
A hittel már csordultig vagyok...

Őrizem a résnyi bizonyosságot,
míg tű-körben tárul a skatulyafal.
Átbújok akkor e hangyavilágból
egy fényesebb, békésebb angyaliba.

Világíts addig, Lélek, szeretettel vértezz,
hangoljon mennyei frekvencia!

Szemlélet
(A megfigyelő-effekt margójára)

Naivitásommal sétálgatok. Érdesek
az emberi kontextusok macskakövei.
Közelebb húzom kebelbarátom,
mielőtt még filantrópiám elmacskásodik.
Mikor szegődött mellém, ködnyelte emlék,
már régóta fix kiegészítőm a naivitás.
Manapság luxus – tartja a közvélemény,
erről lehetne, de inkább nem nyitok vitát.
Költségtelenül fény-űző jószág, állíthatom,
se kenyeret, se extrákat nem kér.
Szívmelengetően hűséges és ragaszkodó.
Úgy vélem, nem bírna ki egy gazdacserét.
Fajtáját tekintve jórészt bizalomszerű,
kiváló pedigré, jámbor, közvetlen jelleg,
a füle nem volt és nem is lesz zöld.
Jóhiszemű, de nem aggódom, hogy félrevezet.
Úgy tűnhet, gyanútlan, olykor mit sem sejtő,
de csupán védtelenül bizakodó és előzékeny.
Főként a szelektív látása tehet erről:
csak a fényt észleli, az árnyékot nem.
Ha megvillan baljóslatúan egy fogfehérje,
ő mindebből egy mosolyt vesz magára.
A feltéte(le)ktől rendszerint égnek áll a szőre,
csak a körítésektől menteset preferálja.
Az élősködőkkel is gyakorta összecimborál,
naivitásomnak talán ez az egyetlen hátránya,
de én így szeretem, hogy mindenkiben jót lát.
Nem cserélném le alattomos, kósza gyanakvásra.

Mentes

Ide süss már, édes!
Mi sült ki, ez rétes
vagy feltekert zsírpapír?
Túl vékonyra nyújtottam
tán laminált szirmait
a leveles tésztának?
Sebaj, bekapni könnyebb lesz
és lenyelni a konzekvenciákat.
A szerelmeslevél? Ne félj,
nem adtam azt még fel!
A modern lekvároson úgy tűnik,
mellék-íz a bélyeg.
Ha a gyümölcshíjas élmény
szétrobban a szádban,
vehetsz be pirulát
krónikus tartalomhiányra
egy szörpintésnyi festett,
aszpartámos lével,
csak ne szívd a mellre,
mert gyümölcsösnek vélted.
A szörp sem panaszkodik,
pedig csak a címke látott málnát.
Ez van. Ma a mindenmentes
viszi el (eszed is) a pálmát,
értékfoszlós kalácsot
pálmazsíros fánkkal,
májad inthet búcsút majd
a biodiverzitásnak.
Már a retró sem az igazi,
de kész a helyettese,
a lelkeden száradhat
a fűrészporos zsemle,
beválhat még prézlinek
az állatmentes húshoz
vagy a sáskakrokettekhez,
ha éppen fehérjére gyúrsz most.
Ez ma az ínyencség,
nem a háztáji portéka,
én akkor sem veszem be,
esze-mentesen trendi diéta.
Úgy nevezem inkább:
jelenkori alternatív szégyen,
de a szív és tudat erejével
kisüthetünk ebből is
valami valóban értékest.

Teremtő impulzus

Nem írni nehéz.
Fáj ez a terméketlen csend,
az űr súlya a vállon.
Míg szótlanságom
tajtékzó habjait visszanyelem,
kortyonként tisztul ki a kép:
csillagszikrák pattognak
megrögösödött tudatréteken.
Hiába szomjazom,
nem ér el a fény,
elnyelik a párhuzamos
univerzumok.
Parlagon maradtam,
alkotás nélkül elveszek,
nem tudom, ki vagyok.

Nem írni nehéz.
A semmivel várandós a csend,
de a semmi-sejtekbe
szikrányi mindenség simul.
Már érzem a lüktetést,
újraélesztettem a lassuló,
szaporátlan isteni im-pulzust,
hogy visszavegyem örökségemet,
a Teremtő gyermekeként
nem lehetek méltatlan, se árva,
alkotni születtem,
gyönyörködni teremtésemben,
hogy megtestesülhessen
mennyei országa.
De megbicsaklik bennem még a szó,
sután ejti ki magából a száj,
a tökéletlen gyümölcs elenyész
a földön, vagy lehet, még a fán.

Nem írni jó lehet.
A hetedik napon
megpihen a kéz.
Végigsimítom betűim,
ami életképtelen,
papírkoporsójában
utolsó útjára kész.
Nem írni jó lehet,
ha a teremtés végül
nem temetésbe fut.
Egy alkotó sem kívánhatja,
hogy teremtménye vesszen.
Minden, ami tökéletlen,
rendre a porba hull?

A választ most már sejtem,
szikrázik minden sejtben
az emlékezés:
nincsen tökéletlen
a teremtésben,
csak fejlődő, alakuló,
éretlen még.
Minden teljes egész,
hogyha annak látom,
a teremtő szemével,
ahogy Ő, az Első Alkotó néz:
formáló, felemelő,
nem ítélő szeretettel,
minden napon.

Hajnalhasadás

Ha kihunynak az éjboltozat lámpásai,
és felkapcsol a világtalanság rettenete,
te csak emlékezz és tarts ki!
A hajnal közeleg.

Tegnapjaid, ha megcsaltak és leigáztak,
válj el tőlük, legyél hű a pillanathoz!
Holnapod általa virágozhat,
biztasd, becsüld, szeresd magod.

Vízióid az éjszínben elveszhetnek,
vesd le róluk a búbélelt darócruhát,
öltöztesse őket a hit brokát selyme.
Hajnal követi az éjszakát.

Égi-földi mélysötétben érlelődhet
magod álma, ébredező hasadása,
összhangban a Mindenséggel utat törhet
a fényidőkre készen állva.

Tűnődés

Nem tudok másra gondolni,
a tű fokán átjutni
hogyan lehet?
Nézem a holdfaló ében eget,
sötétség zabálja a testeket,
rettegve átbukni, zuhanni
szűkre mért szívekkel
csak a mélybe lehet.
Én nem oda tartok,
a fény felé megyek,
hanyatlás kizárva
és vele más eshetőség.
Inkább szárnyat növesztek,
rímeket, rémeket
magamból ki- és lefaragok,
táguló szívemen kívül
egyebet nem adhatok,
hisz semmi sem az enyém.
Tűnődöm: s ha fordítva van?
Holdsarló metsz éjszövetbe,
ívében – a sötétet leeresztve –
forrásként tör fel a világosság.
Eltűnök a fotonárban,
önátadón, egyként, mással
összefogva, egy kvantummal
gazdagítva fénytemplomát.

Egészen

Ha leomlik bennem minden kórhatár,
szabad árnyaim megszelídülve
beülnek rég várt puzzle-helyükre,
mint az újrakomponált csempefugák.
Azt mondhatom akkor, könnyed-én vagyok,
egészen tiszta komplemen-teres,
Minden bennem van, én meg Őbenne
világról világra érek, szÁrnyalok.
Áldott ez a pontos összeszedettség,
ám gyümölcse súlyos, nem zsebretermő,
szolgálat ez, tenni, mi Neki tetsző
Általa, Vele és Benne, a közért.

Mit mondjak fiamnak?

Mit mondjak fiamnak, ha a látszatvilág
áltatja, kütyükkel kábítja, és csalárd vágyakat kelt
mihaszna, hamisan csillogó javai iránt?
Tudom, az emberi mérce torz szüleménye manipulált
korhalmazokban levegőnek nézve megvet, kiutál, alacsonyít.
S ő belekóstolt már, a dac miként szeparál, ha nem igazodik.
Hogyan ébresszem rá: sohasem az számít,
ami a felszínen látszik, ki és mit állít és birtokol?
Hogy hány rajongót ámít filteres fotókkal,
délibáb mesével a facebookon, youtube-on, tiktokon.
Hogyan éreztessem: házunk táján figyelemből talán,
de szeretetből az arány sohasem negyed,
és máshol sem érdemre megy? Mit tegyek, hogy értse:
ami igazán érték, nem árulják weben, nem hozza futár,
és a hovaszületés sem balhúzás vagy sorskegyelem?
Hogyan győzhetném meg, hogy a holnemvolt holmi nem
egy büntetés? Lássa azt is szívével, amit nem láthat a szem
és nem foghat a kéz. Hogy a kedvesség, a jószándék
többet ér, mint pár mulandó és virtuálkacat, mellyel
ideig-óráig több és nagyobb lehet. Hogy kérjem: inkább
a nemeslelkűség példája legyen, még ha ki is rekeszt,
s úgy tűnhet, divatjamúlt? Hogy belássa: a jólléthez,
a boldogsághoz nincsen másik, ez az egyetlen út.

Alkímia

Korhangulat ízűek a versek…
élvezném, de keserű lesz számban
a megerjedt létezés
lírai valóságlepárlása.
Lenyelni nehéz, kiköpni már késő,
engedek a szplín felszívódásának.
Átcsorog a szavak toldalékain,
s bennem él a világ rezignáltsága,
de csak néhány pillanatig
létjogosult bennem a szenvedés.
Ez nem az enyém, a költészet sajátja,
az emberé, aki terápiaként
szavakba szublimálja kínjait,
de nem tudja, hogy minden leírt
sorba valóságot vet, s a holnaptól
mit remél. Én édes ízt.
A lét kínkeserveit
nem szaporítom szóval.
Cukorként kristályosítok malasztot,
szeretet- és fénydimenziókat,
formába zárva a változás folyamatait.

Nem hiszi az ember, pedig alkimista:
mielőtt megéli, már formálja a mát.
Az alkotó hatalma: megőrzi vagy átírja
a jelen depresszív realizmusát.

Kilátás ódai magasból

(Hommage á József Attila) 

itt ülök csillámló sziklafalon
ahol téridő hajol
a távol' előtt
bejártam az irodalom
felkapott magaslatait
rajongtam
újsütetű ormokon
hagytam csalódásaim

ide visszahúz a lelkem
itt megszólít, marasztal
itt ragyog még valami
amit máshol is keresek
s nem fénymázas, talmi kincs
a szavak itt hiátust töltenek
se idő- se térköze nincs
a kereső-, emelkedő-vágynak
pedig megtölti szívem is
az itt hagyott elérhetetlenség
metsző fájdalmával

merengek hegyei sörényén
szemsugár kócolja rímfürtjeit
éppen kilencven évnyi a távol'
ám hangja él, körbeér
az örökzöld lemezen
ódája zeng, a (fel)tűnő
intervallum elvarázsol

itt ülök csillámló sziklafalon
párja nem szökik a szembe
párhuzamot sem kínál fel a most
a jelen felszíne(s) lejtős:
csúcsnak kiáltott meredélyek
ereszkedők, sivár vonulatok
ahol (k)árokba csúszik a mérték
ha látná, örülne?
utol nem érték
ahogy ő sem a kedvest
de szavai sziklává alvadtak
hogy tanúskodjanak
kitöltve minden lényeget
és a távolságot; magasságait
a jelen méri, s talán a jövő éri el

itt ülök csillámló sziklafalon
alattam fénytelen völgykatlan
nem siratom
ami lehetne, de nincs
ami van, széthull darabokra
addig itt maradok –
hogy őrizzen
hogy őrizzem –
a sziklába kapaszkodva

[talán csak elvakít csillogása
csalfa a görbülő szemtükör
(f)élénk gyémántok lapulnak valójában
elfedő, fénytelen, koholt (f)ércek közt]

Fényfoganás

Szomjazó szemeim isszák az égi betűt,
dallammá érik, fényfoganó szívembe ül,
mint burkot bélelő angyali szekvencia,
magzatát őriző szívbölcső elringatja,
táplálja, élteti a benne megszületőt,
nem hasad, szelíden nyílik, ha itt az idő.
Világba kiárad, szívemben nem fér már el,
nem érzés ez, hanem EGY-élmény: a Szeretet.
Gondot űz, mosolyt csal, megihlet, rügyet fakaszt,
felemel, átrajzol elhajló téridő vonalakat.
A világ könyvében eljön egy új fejezet,
ügyelem soraim, amiket hozzáteszek.
Rezegjen szelíden, mennyei frekvencián
minden szó összhangzón lelkemtől lelkedig száll.
Téged is felemel, ébreszti küldetésed,
a Földön így lesz majd minden nap örömünnep.

Kristályhangon

Negyven éve pendülnek húrjai,
mégis reszket még torkomban a hang,
negyven év szén-dioxidját fújta ki
öt tüdőlebenyem, de valami bennragadt,
és fáj, mintha remete keze
róná lélekvonását garatom barlangfalára
és vár dekódolásra üzenete.

Talán elfojtott sikolyok, paralel életek fogadott
némaságai, valami pecsét az elszólt
tévedésekre, valami ígéret,
valami kimondatlannak súlya nyom,
nem tudom, miért és meddig hordozom
aspektusaim görgetegeit, mi az,
mit ki kell mondanom,
hogy megtisztulhasson barlangrendszerem
szívtől a mennyekig.

Mert eltorlaszolja bennem az Eget,
pedig Hozzá fordulok, hogy legyek
bátor, erős, belső küzdelemre kész,
hitem a helyes irányba vezet:
a virágzó életfa teteje a cél.
Őt szólítom hangtalan szavakkal,
léghajó sorokat felhajtó sóhaj invokációm,
a ki(s)írt fájdalom betűkönnycseppjét
Nap issza kioldva testemből bánatgyökerét.

Kikiabálnám, hogy meghallja minden szív:
ez csak átmenet, súg a korszellem, az újba átvezet,
ha kész vagy tisztulni, elengedni létezéseid
sűrű és sziszifusz terheit,
hogy felszabadítsd és megválthasd magad.
Ő csak az utat mutatta, helyetted
nem teheti meg, de elmondja, hogyan
emelkedj az éteri fény felé. Őt kell követned.
Melyik útra lépsz? Egyik evolúció:
Krisztus-tudat és elnyert halhatatlanság,
vagy szelekció, amely újra inkarnál,
járhatod egy új világév periódusát
néhány ezerszer, mindig új testben.

Itt van az új, lehorgonyzott Ég,
társteremtő vagy, hogy Fénykertekben élj,
légy bolygód gondnoka, emlékezz eredetedre!
Hited kitart, míg átalakulsz és birkózol
a változással? Ez vizsgája érettségednek,
a jutalmad plazmikus és felszabadult életforma
maradandó, aktivált fénytestben.

A mellkasom gátak nélkül
szív-ja a Fényt, Ősforrást lélegzem,
nyílt barlangom csillagcsarnok,
kristályhangon innen árad megtestesült
szeretetem kvantummezeje.

Hang-ár

Szándékot terelget a szeplőtlen papír,
megnyílik, pontok nőnek dimenziókká,
s teret adnak - magasságokat és mélységeket -,
míg alázatra int a rétegekbe préselt szűzi tisztaság:
megdicsőült fa-lét esszenciák pulzálnak benne.
Sorsa lehetne magasztos, tejútfehér hangár,
ám végzete a kéz hatalma, megközelítés és választás:
jelkép-nyoszolya lesz vagy koporsó, pusztulót őriz,
vagy szakrális tartalmat, melyet az isteni rend diktál.
Terében megremeg a toll, küszöbén rosta,
a szavak meghajolnak, hogy méltók legyenek.
A papírral eggyé válva lemorzsolódnak a sallangok,
hamis szólamok, értékek érvényesülnek érdekek helyett.
A pávavágy kihuny, levedlik a földön csúszó cél,
bebábozódik a ragaszkodás, s míg (fenn)költ a küldetés,
múzsák szövögetik a megszülető lélekszövetét
önfeledtté, szikrázóan tejútporossá.
A kéz sorsa az elengedés, alkot és útra bocsát,
nem ragasztja rá nevét, se érdemét, elégedett,
hisz éli a csodát. Teremthet magasröptűt,
olykor zuhanót, sutát, hangárból messze szárnyalót,
gyógyítót, felrázót, erőt adót, inspiráló mintát.
S nem bánja, ha röpte tiszavirág, ha nem látja,
meddig ér. Hogy szikrát ad, pislákolót,
vagy felvillanyozó villámébredést.
Csak teremt, az er(e)dőből fakadóval és az éterivel,
amely vezeti, vonzza. S a kézből szárny lesz,
amely a dallal együtt őt is a magasba húzza.
A hangár ő, és a hang is,
amely megszületik általa, belőle és benne.
S ő az alkotás és az alkotó is,
a dalában magára ismerő Mind és Egy: Isten.

Törékeny harmónia

Pulzáló zsibongás,
melyet átitat a csend,
a langyos fuvallatban
bólogató páfrány
csipkehaja leng.

Hangyakavalkádban
ernyedt mohanyugalom,
nyüzsgő mozdulatlanság-
spórák tollászkodnak
gombakalapon.

Nyugodt elevenség
és rendezetlen rend.
Az erdő kozmoszában
poláris teljesség
áhítata zeng.

Lépteim nyomában
reccsennek faágak.
Törékeny összhang
lebbenti szárnyát a
riadó madárral.

Csírabölcsővé hal
a bogár, a falevél.
Éltükben, holtukban
nyomuk nem marad.
Csak az emberé.

GyógyÍr

Nincs mit szépíteni, a folyó-írás forrása kiapadóban,
az írunk múlt idővé vált. Irtunk. Ma már így a helyes.
Vajon meg lehet menteni, mit a tegnapok még óvtak,
vagy a forrásból forradás, maradó heg lesz a kultúra
arcán? A holnap gépiesített gondolatszivárgásai
visszacsorognak és szennyezik a mát, meglazultak
a transzcendens csatornák lélektoldalékai.
Már más medret gondozunk más merítésből,
digitális kultúrföldeket, melyeket a kényelem
műtárgyai tesznek terméketlenné s a túlontúl csömöre.
Mű értők, mű vészek és mű alkotások
mű világában mű nyelven műveljük a mű sort,
a jelen virtuális mű hiba lett, és nem felelős senki,
mi folyik a csapból, milyen a hordozó közeg.
A papírcirkalom, az ékes-szó-virág strapás, türelemre
int, a trend ma már a magvas-hír-telen adatátmeNET,
melynek szövedékréseit nem varrja be-tű,
a felhígult marad, a tartalmas veszhet.
B-irodalmába – úgy tűnik – minden belefér,
ir(d)atlan irondalom kütyümütyüs érintőirónnal,
ironikusz populárisz, mely pirongatás helyett
tudatlanságba ringat. Érthetetlen!
De miért lepődünk meg? Ez az ironage!
A gyógyÍr magáért beszél:
aki ír, őriz, gyógyít, emel és vigaszra lel –
kultúrpartokon gondolata, ha mélyen-szánt, barázda
sorába silány helyett velős lektűrrel táplált, nemesített
betűket vet, metsz és gyomlál (mert szép az irodalom,
ha nem az oldalhajtásai szöknek szárba) –,
az irtunk a múltba veszik. Az írunk marad örökké jelen.

Ekvilibrium

Valami leesett. Magasról jöhetett,
mert a becsapódás kráterében
porhanyóssá vált néhány berögződés.
Megértem, a begyepesedés nincs értem,
ha szánt szándékom, magokat ültetnék.

Vajon sulykot vetettem? valami égbekiáltót
és most aratom a sújtást.
Majd elsimítom, mit a behatolt kihantolt,
ha látom, az ég mit is vetett ki rám.
Üstököst, talán uránuszi mennykőt,
nézőpont: sorscsapás ez vagy kegyelem,
a megrázkódtatástól kihaltak bennem a dog-mák,
s a ragadozó tegnapok, melyeknek
prédája lettem példája helyett.
Nem veszem zokon tévedésemet,
se amit tudatnak a bűnök,
kitaposták belőlem a megütközések,
bejáratódtam, hévvel érkező
felismerések bugyognak fel. Tűröm.

Valami leesett, nyomában a nyugalom mélyül,
átszellemülnek az ösztöngyökerek.
Valami évül, a barázdák összesimulnak,
integrálódnak a pólusrétegek.
A bevillanót a szívembe vezetem,
amíg befészkel, melegíti átlényegült, emelő cél.
Ami megszületik, felnevelem:
egyensúly ott terem(t)het,
ahol az ég és a föld egymáshoz ér.

A tűvé tett királyság

Egyszer volt, hol nem volt, innen és túl az Óperencián,
s tart most is, itt és máshol, amíg nem az emlékezeté a királyság.

Találsz, ha keresel - tartja a bölcs mondás. De emlékszünk-e még,
mi is az, amit igazán keresni érdemes? Tűvé tennénk-e hetedhét
országot, megmásznánk-e az égig érő fát vagy az üveghegyet?
És a kincset vajon felismernénk-e szemünkkel vagy a lábaink alatt?

Hisz TŰ(nik) az igazság az információ szertelen kazlaiban.

Megetethető öszvérré tennének, engedelmes igavonókká.
Pedig táltosok vagyunk, ösztövérek és szárnyaszegettek tán,
de nem érjük be a fényesnek tűnővel, vágyunk
vonzza a valódit, színtisztát, ami soha nem fakul.

Vagy a felkínált maszlagot habzsoljuk, hizlalva amnéziánkat,
s bár komfortos az abrak - abrakadabra - ömlik kimeríthetetlen,
de felpuffaszt félelemmel, űrrel, hájas sóvárgással,
a szemre ellenzőt von, a szájba zablát, kantárt a fejre.

És megfordul, mi érték, elvész a különbség tű és tűnő között,
ami örök érvényű, elutasított összeesküvés lesz,
felfuvalkodott, üres kisgömböcök gurulnak szét
és tarolnak a képzetarénákban, amíg a kantárjuk enged.

A nagygömböc élvezi az öszvérbűvölést. Amíg nála a gyeplő,
jóllakhat ő is, kiszolgálja az érdek és a hatalomvágy.
Telhetetlen, neki nem elég semmi. De majd hasít a tűvé tett.
Hogy hogyan, a kincset őrző régi-új mesék elárulják.

Míg az öszvérnek elég a maszlag is, önként fejet hajt és tűr,
szolgává teszi az ösztön, a bírvágy, a rémület,
addig a táltosnak a TŰz, ami erőt ad, táplál, emlékeket gyűjt:
szabad, mert benne a hatalom, szárnya a révület.

Maszlagkazlakban az igazság szikrányi, keresendő TŰz,
meglelve szeretetet szít, hitványt és szertelent feléget.
Úgy tűnhet, messze a szabadság, túl az Óperencián emlékszikrát űz,
de amíg pislákol, él a parázs, még nincsen vége a mesének.

A szótlanság vallomása

Jelentőségteljes

Időfutam

Léleköltések

Vissza a Feladónak

kÖRök

Csipkerózsa

Bevetetlen maradt tűnődéseim csipkerózsa ágya
– nem rend, már rendhagyó mindennek a lelke –,
rossz-kor(ban) keltek ki álmaim,
mezítláb, csipkepizsamában
(a) világot látni mégis különcködő lenne.
Szemembe szökik a kontúr, olyan hervasztó a kép,
minden kifordított, szakadt,
az egész világ a feje tetején,
alkotni, önmagam lenni más-kor alkalmasabb.
Visszabújni, szemet hunyni könnyebb, ne is lássa(na)k,
ne kelljen a fonákba illeni.
Átadni magam? A közönyben nincsenek igényhézagok,
ha akad is kíváncsiság, szavaim felszínén átbukfencezik.
De a számban pezseg még a csillag ízű csók,
fülkagylómban oly ismerősen gyöngyözik a Hang:
Ne bújj el, azért ébresztettelek, fordíts a fonákon!
Kikelő álmokból szövődik a pillanat színoldala.

Belenövök

Szívlobbanás

Versek a Rezdülésekből

Haikuk

Versek a Lélekmozaikból

Édes sav-Anyu

Úton Önmagamhoz

és kiterülök, mint vasalódeszkán az ing?

hát feltápászkodok.