Vice versa

Semmi sem az, aminek látszik,
minden az, amivé nézem.
A tudat paradoxont állít,
az univerzum törvényszerűsége
ritkán fér be az elme rácsain.
Mi a valós? Amit kint lát a szem,
vagy a képzelet bent? Is-is,
sem-sem, netán vice versa?
Rációval magyarázni lehet,
de érdemes-e az irracionálisat?
A (be)látható talán csak kivetülés,
minden pillantás egy snitt,
egy belső képfüzér,
melyet a szem (köz)vetít
mint objektív valóságot.
Jó, ha a képeket megvizsgálom,
a tudatcinema a tekercshez miből merít.
Kollektív pupillaprojekció a világ,
retrospektív történet minden,
mi a szemhatár szélesvásznán lepereg.
Vágyott valóságom a műsorfüzetben vár,
amíg a mozigépészt tudatossá nevelem.

Gondoltál már arra, hogy a külvilág nem egy tőlünk független valóság, és mi nem elszenvedői, hanem alakítói vagyunk az eseményeknek? Én eljátszottam a gondolattal: mi van, ha éppen fordítva van, mint ahogy eddig hittük? Amit látunk, az a belső világunk kivetülése, mi csak visszanézzük a történéseket és reagálunk. De ki vetít valójában? Hatnak egymásra, összeadódnak a projekcióink, vagy mindenki a saját maga által vetített világot érzékeli? Abban nyilván egyetértünk, hogy a vetítés nem tudatos, mert akkor a világunk olyan lenne, amilyenre jelenleg csak vágyakozunk. De tényleg lecserélnénk tudattalan vetítéseink izgalmát egy kiszámítható, happy endes történetre? Létezik-e egyáltalán olyan, hogy kiszámítható? Ha nem lenne más dolgunk, mint megélni, átélni életünk filmjét – melyben minden rólunk szól, melyben minden mi vagyunk, akár tudjuk, akár nem –, hol van a szabad akarat? Egy biztos, ha más képet szeretnénk, lélekvezérelt, tudatos vetítés szükséges; annak felismerése, hogy nem elszenvedői, tehetetlen szereplői, hanem alakítói, közreműködői is vagyunk a Filmünknek.