Szerzői reflexiók
kArcaim széljegyzete
Virtua'la poetic
Szálló-igevággyal szemerkélnek a kép-ernyőre
jelcseppjeim az éteri csatornából a szív ereszén át
–
mint a folyóírás – összeállnak a pötyögés ütemére,
ám fénykódfutáraim rímruhás karakterisztikáját
elnyeli a virtuális tér aknája, a kövek repedése. Ez más
csatorna lefolyása, melyhez nem tartozik szívereszték,
(k)arcos metaverzumokban ez a módi, nem a népmesék
láthatatlanná tévő köpönyege. Itt a felszívódás nem varázslat,
algoritmikus diagnózis: párakapu helyett csapóajtóként
működnek a rések, ha a megvilágításból túl nagy a dózis.
Sebaj, likvid nyugalomban is átrezeg a lényeg.
A forma széteshet, de esszenciája él és kipárolog,
– ez csak módosult halmazállapot, nem megsemmisülés –,
lecsapódva csordogál behálózott tudatsíkokon, a szabadságnak
hitt tükörpalota üvegfalán felkiáltójelnyi, csendes ébresztés;
egy fénykulcs, melytől nyílik a zár; amorf
hullámpajzs,
hangkristállyal formált képlékeny anyaga a-cél:
a konTrollal
szemben, ha kell, ellenállás, ha lehet, szelíd
védekezés;
karaktercseppekbe sűrített áramlás égi
merítésből; zajtalan
szeretetszignál, szférákat hangoló, emelő igézet. Nem áll meg
jelcseppesszenciám a pupilla küszöbén, a nyíló szemhatáron,
majd ha már kozmikus perspektívát áraszt a szívtér-képe.
