Vissza a Feladónak

Tudatom ablakszemeinek pillantásával olykor
látom megnyilvánulni a megnyilvánulatlant: Isten alkot.
Nézd csak a szem(eim)ben elnyúló fasort!
Felhőhabot nyaló szinuszhullámrajzok a térben,
vagy mint a létsíkra ragasztott dimenzióbélyeg.
Isten postára adott képeslapja vagyok.
Testem lapján lelkem tér-kép Isten üzenetével:
Vissza a Feladónak!
Időkaparta felirata elmosódott bolyongásaim közben,
de lükteti minden megnyilvánulatlan.
Lelkemben visszhangzik az útirány,
ördögi szonárfrekvenciák sem téríthetnek el.
Feladómhoz univerzumokon át is visszatérek.
Talán csak álom a posta, talán nem adtak fel soha,
és hogyha eljön ébredésem, ott találom magam
Istenem fényingének a zsebében.

Ahogy én elképzelem és "emlékszem", utunk kétirányú. Kiszakadunk az egységből, a mind-Egy állapotából, hogy megtapasztaljuk a különváltságot, hasadtságot, a két-ségbe esést, az individuális létezést, az egyediséget, aztán ha magunkba szívtuk az összes megtapasztalhatót, és jobb esetben, emlékszünk, honnan jöttünk, hova tartunk, elkezdünk visszavágyódni a teljességbe, az Egybe. Mindenki ugyanezt az utat járja be, de máshol tart, más ütemben halad. Nincs kényszer, csakis tőlünk függ, mennyit időzünk az út egyes szakaszain, mikor kezdünk emlékezni. Az utat és az irányt persze elvéthetjük, és előfordul, hogy ugyanazon a mellékúton körözünk egy ideig, "hála" az "ördögi szonárfrekvenciáknak", amelyek elterelnek, kísértésbe ejtenek. Ezek a "tananyag", az út részei, mondhatni kihívások, nehezítő tényezők. Valójában csak illúziók, melyeken ha átlátunk, már nem hatnak ránk.

Az Egységbe visszafele vezető úton egyre több paradoxonnal találkozunk, melyeket az elménkkel nem, csak a szívünkkel tudjuk értelmezni. Számomra az egyik legszebb paradoxon az, amikor már sejtjük, hogy az út egy "álom", mindig IS ott voltunk az Egységben, és mégis, az utat IS jártuk. Hiszen mind-Egy.